"1915. április 26-án születtem Péterrévén. Édesapám bognármester volt, 1924-ben meghalt."
Apja legény korában megjárta Amerikát. Eredeti tanult mestersége bognár volt, de sok egyébhez is értett. A bognármûhely a lakóház végében volt, a szomszéd épületbõl pedig malmot alakított ki, ahová a falubeliek gabonájukat õrletni jártak. Késõbb a nagy ház utcai részében vendéglõt rendezett be, az ahhoz szükséges szeszfõzõt pedig néhány házzal odébb mûködtette. Amikor elsõ feleségét elvitte a tüdõbaj, négy kicsi, vagy alig serdülõ gyerekkel maradt özvegyen. Hamarosan újra megházasodott, egy szomszéd falubeli fiatal özvegyasszonyt vett el.
Három év múlva meghalt a legidõsebb gyerek, a 15 éves Juliska, és még ugyanabban a hónapban megszületett elsõ közös gyermekük, N. Vézna, elálló fülû kisfiú volt, széles koponyájával és magas homlokával apját formázta, keskeny álla vonalával anyjára ütött. Két év múlva megszületett Irén, majd hat évre rá Aranka. Idõközben a három nagyobb gyerek elkerült hazulról: Jani és Pista a szomszéd városban inaskodott, Róza pedig apácának készült és Zomborba, a kalocsai iskolanõvérek zárdájába költözött.
A falu a Tisza mellett, Újvidéktõl hetven kilométernyire északra terült el, széltében a vasútállomás melletti szélmalomig, hosszában pedig a folyó nagy kanyarulatától egészen a révig. A Tisza, amint egy balra kanyarodó folyónak szokása, a jobboldali, falu felõli partot rombolta, a baloldalit meg építette, ezért aztán a faluval szemközt sekély vizû, selymes homokkal borított part képzõdött, míg az innensõ oldalon meredek, gyökerekkel átszõtt, omladozó fal emelkedett, telis-tele a parti fecskék vájta fészeklyukakkal. A víz itt sebesen szaladt lefelé, a mederfenékbõl fatönkök meredeztek, igazi vakmerõségnek, legénykedésnek számított, ha valaki errõl a magas partról ugrani merészelt. A fák gyökereihez kötve ladikok ringatóztak, minden egyes, közelben lakó családnak megvolt a maga hagyományos kikötõhelye, amit a többiek ismertek és tiszteletben tartottak. Már a gyerekek is tudták, hogy a ladikkal való közlekedés szakértelmet kíván, ugyanis csak egy evezõ tartozik hozzá, azzal kell egyszerre hajtani és kormányozni is. Az elsõ mozdulattól halad a csónak, a másodiktól meg beáll a megfelelõ irányba és ez így ismétlõdik egész úton egymás után. Amíg tanulja az ember, eleinte többet forog körbe-körbe, mint amennyit halad, de ha egyszer ráérez a mozdulatok fortélyára és megérti a víz törvényeit, nem felejti el, amíg él. Ha valamikor késõbb, akár évtizedek múltával belehuppan egy tiszai ladikba és megmarkolja az evezõ nyelét, valahonnan a mélybõl elõtörnek a régi mozdulatok és a ladik ugyanúgy engedelmeskedik, mint az az egykor volt régi.
Az utcák szélesek voltak, a járda simára koptatott tégla alakú kövekbõl volt kirakva, a kocsiúton szárazság idején porfelhõt kavartak a szekerek, de esõ után nem egyszer tengelyig süllyedtek a mély sárba. Vendégmarasztaló idõ, mondták ilyenkor a falubeliek, mert gyalogosan is csak nagy üggyel-bajjal lehetett átkelni egyik oldalról a másikra, aki nem vigyázott, könnyen kiléphetett a sárba cövekelõdött lábbelijébõl. A házak legtöbbje zsúptetõs és paticsfalú volt, vagyis vesszõfonatra tapasztott sárból épültek. A vertfalú ház a parasztember szemében örökéletû volt, igazi veszély még a folyóhoz közeli utcákat sem fenyegette, mert az árvíz legfeljebb a tapasztást mosta el, a vesszõfonadék viszont legtöbbször állva maradt és megtartotta a tetõt. A kerítéseket is ugyanígy készítették és a házfalakkal együtt gyakran meszelték, de ünnepek elõtt mindenképpen. Néhány ház kerítése mögött rácsos deszkaépítmény, kukoricagóré magasodott.
Amikor N. hatéves lett, beiratták az elemi iskolába. Gyorsan megtanult olvasni, és attól kezdve falta a könyveket, de szeretett számolni, rajzolni, énekelni is, minden érdekelte. Kilencéves volt, amikor felfordult körülötte a világ. Az a nyár is úgy indult, mint a többi: az iskola bezárt, a falu nehezen lélegzett a forróságtól és a portól. Már augusztust írtak, amikor egy napon kiáltozás és jajveszékelés zaja verte fel a környéket és egy szekér zörgött be az udvarra, rajta pedig apja feküdt borzasztóan összeégve. Mint kiderült, a lezárt pálinkafõzõ kazán robbant fel közvetlenül mellette, lángbaborítva õt és az egész helyiséget. Gyorsan orvost kerítettek, aki mindent megpróbált, de hiába, apjuk még aznap meghalt. Mindez 1924-ben, apjuk neve napján, Szent István ünnepén történt.
Ettõl kezdve megváltozott az életük. Anyjuk magára maradt a három kisgyerekkel, és a két nagyobb fiú sem állt még igazán a saját lábára. A kocsmával még elkínlódott egy darabig, aztán bérbeadta, de utóbb már képtelen volt a magas adót fizetni. A malomban az õrlésbõl befolyt pénz másnapra valahogy mindig megcsappant, mert elitták a fogadott munkások. Több volt a kár, mint a haszon, így aztán hamarosan azzal is fel kellett hagynia. Nehezen éltek.
Amikor N. tízéves korában befejezte a negyedik elemit, Zomborba került a zárda gimnáziumába. Az elsõ osztályt kijárta, de a másodikat már otthon, pontosabban a faluhoz vagy tíz kilométerre lévõ kisvárosban, Óbecsén kezdte el. Internátusra nem volt pénzük, ezért bejáró diák lett. Minden nap kora hajnalban kelt, jó negyedórányit gyalogolt sárban, hóban a vasútállomásig, majd felkapaszkodott az ócska, füstszagú vagonba és a vonat vitte-hozta nap mint nap oda-vissza, hogy tanuljon, hogy vigye valamire. Sovány, koránál fiatalabbnak látszó, csöndes szavú, szelíd gyerek volt, általában csak akkor verekedett, ha már végképp nem tudta elkerülni. Lassacskán növekedett, gyarapodott kívül-belül, nagy igyekezettel tanult mindent, jó kézügyessége volt, fiú létére szabályos gyöngybetûkkel írt. Korán megmutatkozott zenei tehetsége is, tisztán, szépen énekelt. A muzsika mindig különleges élményt nyújtott neki, és nagyon szeretett volna valamilyen hangszeren is játszani. Vasárnaponként a templom karzatán lábatlankodott, ahol a kántor megengedte, hogy kezelje az orgona fújtatóját. Kemény munka volt ez, kitartóan és ütemesen kellett a nagy deszkadobogót taposni, hogy az orgona, a hatalmas rejtélyes masina fényes sípjaiból elõtörjenek a hangok. Ámulva látta, hogy a kántor nem csak a billentyûkön játszik, hanem eközben mindenféle bonyolult mozdulatokat végez a billentyûsor fölött sorakozó kapcsolókkal, csapokkal és gombos rudacskákkal, a hangok pedig mozdulatai nyomán változnak, alakulnak, hol zengõbbé, hol fojtottabbá válnak. N. érezte, hogy valami rendkívüli jelenség szem- és fültanúja, bár nem sejtette, hogy ez egész sorsát meghatározza majd.
Negyedikes
volt, amikor a tanév vége felé
kihirdették
az iskolában, hogy másnap
fényképész
érkezik. Levetetkezés lesz - így
mondták
egymás közt. Anyja kiöltöztette,
rövidnadrágos
sötét öltönyt, fehér
inget, csíkos
nyakkendõt adott rá és
kezébe nyomta az
egyen-tányérsapkát, melyen
elöl ott
virított a római négyes,
ország-világnak
hirdetve, hogy mire jutott a gyerek. A
fényképész
egy fehérre festett karosszékbe ültette
egyenként,
egymás után a gyerekeket, akik a
várakozás
közben egyre türelmetlenebbül tolongtak,
lármáztak.
Mire N. sorra került, némileg csapzottan
lépett
elõ a lökdösõdõ
tömegbõl,
nyakkendõje félrecsúszott,
sapkáját
csak a füle tartotta meg kopaszra nyírt
fején. A
mester lenyomta a székbe, kicsit megigazította az
egyik
vállát, aztán a gépe
mögé
bújt és mûködni kezdett, majd
végre
elkattintotta a masinát.
"Amikor
az óbecsei
gimnáziumból kimaradtam,
különbözõ
foglalkozási ágakban
próbáltam
elhelyezkedni."
Amikor a negyedik gimnáziumi év véget ért és kiderült, hogy nincs tovább, nem bírják pénzzel, N. elszomorodott, egy ideig bánkódott, de lassan megszokta, hogy a "nincs" nagy úr, hát próbált ebbe is belenyugodni. Aztán a nyár végén mégis beiratkozott a zombori tanítóképzõbe, de rögtön a tanév elején ki is maradt onnan, mert annak a költségeit se tudták volna fizetni. Nem maradt más hátra, dolgoznia kellett, munkát találni pedig nem volt könnyû. Ide-oda vetõdött, mindent elvállalt, sokszor olyasmit is, ami teljesen idegen volt tõle, mint például a biztosítási ügynöki munka. De valahogy mégis beletanult, éppen úgy, mint a hasonlóan képtelen ötletnek látszó könyvügynökösködésbe. A járási hírlapnál is bevált mint tudósító, még ha idõnként afféle mindenesnek tekintették is. A segédkántorkodást meg egyenesen neki találták ki. Amikor aztán más munkát nem talált és részaratónak szegõdött, ott bizony csak becsületbõl tartott ki, de végül csak kíbírta, amíg letelt az ideje.
Eközben rengeteget olvasott, zeneelméleti folyóiratokat és könyveket szerzett, folyamatosan képezte magát. Megvalósulni látszott az a régi álom: egy pár évvel idõsebb barátjától megtanult játszani az orgonán. Több, mint négy év telt el így munkával, tanulással, aztán egy szép napon nagy elhatározással beiratkozott a szabadkai kántorképzõ tanfolyamra. Letette az alapvizsgát, tovább dolgozott, majd három év múlva újból nekifogott, záróvizsgát tett és megkapta az oklevelet. Most már írása volt róla, hogy ismeri a liturgia szabályait, az összhangzattant, a zenetörténetet és a zeneelméletet, tud énekelni, kórust vezetni és orgonálni. Bár lassan és döcögve, de mégis kezdett formálódni az élete.
"1937-ben Szabadkán róm. kat. kántori oklevelet szereztem, és kántori minõségben alkalmazást kaptam Bács-Martonos községben."
Mintha rendelésre történt volna, épp ez idõ tájt üresedett meg a kántor helye Martonoson. Megpályázta és szerencsésen el is nyerte az állást. Szerzõdésében benne foglaltatott, hogy "tartozik minden egyházi ténykedésnél jelen lenni, az iskolásgyermekeket és a népet egyházi énekre tanítani, és a hitközség írásbeli teendõit díjtalanul elvégezni." A felsoroltak közül egyik sem esett nehezére. A falu is alig különbözött az övétõl, ugyanolyan agyondolgozott kezû, barázdált arcú emberek lakták és a gyerekek is ugyanolyan tágra nyílt szemmel, nyitott szívvel fogadtak minden szép szót. Úgy élt ott, mintha csak otthon lett volna. December elején költözött Martonosra, éppen kezdetét vette az Advent, Karácsony közeledett, majd Újév napja, aztán Vízkereszt, egyszóval egyenesen a teendõk sûrûjébe cseppent. Mindent szívesen végzett, végre azt csinálhatta, amire eddig készült: taníthatott és muzsikálhatott.
"1940-ben tényleges katonai szolgálatra bevonultam a jugoszláv hadsereghez."
Itt érte utol májusban a behívó. A háború második évében jártak. N. addig minden sorozáson alkalmatlannak bizonyult, most viszont mennie kellett, ráadásul jó háromszáz kilométerre a szülõföldjétõl, Szerbia mélyére, Nis városába. Már a hadtest elnevezése is komikus volt: lovastüzér hadosztály - ha nem lett volna annyira elkeseredve, legszívesebben nevetett volna. Õ mint tüzér, ráadásul még lovas is! Életében nem volt fegyver a kezében és lovon sem ült soha. Hát ott aztán megtanulta, sok-sok fizikai kínszenvedés árán, melyekrõl évek múlva igen mulatságos történeteket lehetett elõadni, de akkoriban semmi nevetnivalót nem talált bennük. A kiképzés végeztével aztán híradósnak osztották be, és ez nagyon a kedvére való volt. Felrémlett elõtte a kölyökkorában sajátkezûleg készített detektoros rádió csodája, no meg az sem volt mellékes, hogy egy gép nem rúg és az ember ülepét se töri fel. A csapat sokféle nemzetiségû és vallású fiatalemberbõl állt, voltak köztük keresztények és mohamedánok, szerbek, horvátok, albánok, makedónok, és mindenki igyekezett önmagából megõrizni, amit csak lehetett. Eltérõ vérmérsékletük miatt nehéz pillanatok is adódtak, de lassan összeszoktak, mert rájöttek, hogy csak egymásra számíthatnak. Egyikük se tudta, mi lesz velük néhány hét vagy hónap múlva. Jöttek a hírek és csak remélhették, hogy talán az õ hadosztályukat nem indítják útnak.
Januárban
olyan hosszan tartó kemény hideg
köszöntött
arra a vidékre, hogy a város folyója,
a Nisava
vastagon befagyott. Az ortodox Vízkereszt napján
kimenõt kaptak. Csoportokba verõdve
járták
a várost, miközben egyre nõtt
körülöttük
a tömeg és sodorta õket a
folyó felé,
ahol szemtanúi lehettek a vízszentelés
évente
ismétlõdõ
szertartásának, mely
után a legbátrabbak
megpróbálták a
folyóba dobott keresztet megkaparintani. A vastag
jégpáncélon
hatalmas léket vágtak, a parton
felzúgott a
tömeg és a hídon
várakozó férfiak
szinte önkívületben vetették
magukat egymás
után a jeges vízbe. A dermesztõ
hidegben
mindenki vacogva nézte, ahogyan a víz
tetején
himbálózó kereszt
eléréséért
folyt a küzdelem.
"1941-ben német hadifogságba kerültem, ahonnan júniusban szabadultam."
A szakasznak nem volt szerencséje, hamarosan elindították õket észak felé. Már Bécshez közel jártak, amikor áprilisban német hadifogságba estek. A sors fintora volt, hogy ez épp akkor
történt,
amikor Dél-Bácskába bevonultak a
magyarok. Tehát
ugyanabban az idõben, amikor
szülõfaluját
visszacsatolták Magyarországhoz, N. szerb
egyenruhában
került a hainburgi táborba,
megkapta az 1727-es sorszámmal és a magyar
királyi
konzulátus pecsétjével
ellátott "dögcédulát".
Beoltották
himlõ, tífusz és paratífusz
ellen és
engedélyt kapott, hogy
írjon anyjának.
Túlzás ugyan azt állítani,
hogy írt,
mert a semmitmondó nyomtatott tábori
levelezõlap
már mindent tartalmazott, amit a szabályok
közölni
engedtek az otthoniakkal. Németül és
franciául
volt rányomtatva, hogy feladója német
hadifogságban van, a következõ sorban
pedig
aláhúzással lehetett
választani az
"egészséges
vagyok" illetve
a "könnyebben
megsebesültem"
kifejezések
között.
N. tintaceruzájával az utóbbit
gondosan áthúzta,
aztán szépen, olvashatóan
alákanyarította
a teljes nevét. Ennyi volt, amit tehetett azért,
hogy a
család hírt kapjon felõle. A
levelezõlap
persze semmit sem tudott érzékeltetni az
elmúlt
hónapok viszontagságaiból. Nem
derült ki
belõle, hogy alig tud járni, mert a
csizmája
véresre törte a lábát, hogy
éppen
csak kiheverte a dizentériát, minek
folytán még
a szokásos súlyából is
jócskán
leadott és csont-bõr soványan
szédelgett
a táborban, csak a szeme világított
beesett
arcából. Több,
mint egy hónapot
töltött Hainburgban, akkor a
hadifogoly-kiválogató
bizottság kiállította
számára az
igazolást, amellyel hazatérhetett. Öt
nap múlva
otthon volt.
"Hazatérésem után szülõfalumban községi írnoki álláshoz jutottam."
Eközben Martonoson persze betöltötték a helyét és nem is biztatták semmivel. Örült hát, amikor otthon a községházán felszabadult az írnok helye, amit elfoglalhatott. Nyár volt, tikkasztó hõség telepedett a falura. A hivatal fõutcára nyíló ablaka alatt csak néha nyikorgott el egy-egy szekér, a járda köveit feketére festették az eperfa lehulló gyümölcsei. A déli órákban minden üzlet és hivatal bezárt, ilyenkor elnéptelenedett a községháza is. N. hazaszaladt, megebédelt, majd kigyalogolt a Tiszához, ahol már várta néhány jóbarát. Valamelyik közeli ismerõs házból csónakot szereztek és áteveztek a túlpartra, úsztak egyet, majd leheveredtek a homokra, beszélgettek, bámészkodtak. Egy ilyen alkalommal annyira belefeledkeztek a sziesztába, hogy mire észbekaptak, nyakukon volt a vihar. Északon a fák fölött a semmibõl fekete felhõ tornyosult és megállás nélkül morajlott az ég. Kapkodva beugráltak a csónakba, ellökték a parttól és elindultak. Ahhoz, hogy nagyjából szemben kössenek majd ki, elõször felfelé kellett evezni a sodrással szemben, a folyó közepéig kissé oldalazva, majd a csónak orrát a part irányában tartva lecsurogni pontosan a megcélzott kikötõhelyig. Így volt ez csendes idõben. Most azonban mihelyt elhagyták a parti sekély vizet, szembekapta õket a szél és hiába dolgozott az evezõs, nemhogy haladtak volna, sõt mind lejjebb sodródtak. Addigra már az esõ is zuhogott, dörgött-villámlott, õk pedig ott vergõdtek a Tisza közepén egyetlen evezõvel a megvadult vízzel és a viharos széllel szemben. Többszöri nekirugaszkodásra feljutottak valahogy egészen a folyó kanyarulatáig, ahol a parti öreg fák felfogták a szelet, és így kétszeres utat megtéve ugyan, de épségben leóvakodtak a meredek part alatt a kikötõhelyig.
A munka mellett igyekezett saját hasznára
fordítani
a helyzetét és ha ideje engedte,
családja
eredetét kutatta. Megtehette, hiszen a helyi
anyakönyvek
kéznél voltak és a
környékbeli
települések hivatalnokaival és
egyházközségeivel
is kapcsolatban állt. Apró
cédulákra
irogatta a talált adatokat, másolatokat szerzett
a régi
kereszt- és
házasságlevelekrõl. Hamarosan
ott sorakoztak a kis papírdarabkákon a
rég
eltávozott nagyszülõk,
dédszülõk,
oldalági rokonok nevei, születési,
halálozási
dátumai. Amikor már több
hozzáférhetõ
adatot nem talált, gondosan megtervezte,
felvázolta és
megrajzolta a család származási
táblázatát.
Élvezte a kutatást és
örömmel
szemlélte a végeredményt,
még ha "csak"
az ezerhétszázas évek
végéig
sikerült is a család eredetét
kinyomoznia. Akkor
született ugyanis az elsõ
bizonyíthatóan
felderíthetõ felmenõje, Elek
nevû apai
ükapja.