Make your own free website on Tripod.com



Mondatok a XX. századból,

N. kántor, népiskolai tanító önéletrajzából



II. rész





"1942-ben tanítói átképzõ tanfolyamot végeztem és így mint ideiglenes minõségû tanító elõbb a szabadkai tanyákra, majd a bácsföldvári áll. népiskolához kerültem."

Ezerkilencszáznegyvenkettõ nyarán teljesülni látszott régi vágya, hogy tanító lehessen: képesítés nélküli tanítóknak szerveztek tanfolyamot Csáktornyán a tanítóképzõben. N. örömmel jelentkezett a másfél hónapos továbbképzésre és szorgalmasan tanult hatvanhét hasonló társával együtt. Nyelvi és módszertani órákat hallgattak, tanmenet- és óravázlatkészítést tanultak, pihenés gyanánt pedig a Mura és Dráva vidékén tettek kirándulásokat, többek közt a Csáktornya melletti Zalaújváron a romos Festetics-kastélynál. Csáktornya, Festetics-kastélyúj barátokra lelt a fiatalok között, de velük volt falubeli barátja, Szathmáry Albin is, aki már évek óta kántorkodott odahaza, és akitõl évekkel korábban orgonálni tanult.

Akik ott voltak, mindannyian tudták, nem lesz könnyû dolguk választott pályájukon. A visszacsatolás óta megoldatlan volt a szerb és bunyevác gyerekek oktatása, ráadásul a tanítók is egymás után kapták a behívót, számuk egyre csökkent, miközben a településeken a gyerekeknek csaknem fele nem volt magyar anyanyelvû. A tanügyi kormányzat megfelelõ átképzésben részesített oklevél nélküli fiatal tanítókat helyezett a nemzetiségi iskolákba. Mindnyájan tudták tehát, hová pályázhatnak, és máris voltak köztük néhányan, akik ilyen nemzetiségi tagozatos iskolában mûködtek.

Hazatérése után egy kis faluban Gyulafalván kántorkodott és szeretett volna tanítani is, de ott nem volt nemzetiségi tagozat. Így aztán hiába adott be kérvényt az újvidéki tanügyi hatósághoz, elutasító választ kapott, egyúttal közölték, hogy egy Szabadka melletti bunyevác tanyai iskolában alkalmazzák. Nem örült ennek a fejleménynek, de már 27 éves is elmúlt és nagyon szeretett volna végre elindulni a pályán. Beszerezte tehát eddigi összes munkahelyérõl a szükséges mûködési bizonyítványokat, letette a hivatali esküt és mint "átmeneti minõségben ideiglenesen alkalmazott oklevél nélküli tanító" elfoglalta az állást a Szabadka-Vámteleki Csovics soron. Nehéz hónapok voltak, keményen megküzdött a körülményekkel, megdolgozott minden apró sikerért, és mire kezdett volna belerázódni, áthelyezték Bácsföldvárra. Ezerkilencszáznegyvenhárom januárját már ott kezdte mint tanító és kántor.

N. számára ezután két békeév következett a háború kellõs közepén. Nem került messze szülõfalujától, a vidék nagyon hasonlított az otthonira. Ha gondolatban észak felé fordult, minden ismerõs volt: a szomszéd városban járt gimnáziumba, a következõ település pedig már a falujuk volt, ahol anyja és testvérei éltek. Balra a szétszórt tanyák, a szállások, jobbra a Tisza kanyarog.Óravázlat A földváriak hamar megbarátkoztak vele, õ pedig minden erejét és tudását összeszedve, nagy lendülettel látott munkához. Bármit olvasott, mindenütt azt kereste, mit tud hasznosítani a tanításban. A Vasárnapi Újságból összegyûjtögette az órákon felhasználható írásokat és témakörönként jegyzéket készített róluk. Ugyanígy feljegyezte a szemléltetésre alkalmas képek lelõhelyét is. Az iskola hamar befogadta. Igazgatója szigorú, de jóindulatú ember volt, elvárta a fegyelmet, de munkatársait mindenben segítette. N. képesítés nélkül érkezett, ezért rá megkülönböztetett figyelmet fordított, ugyanakkor fokozottan támogatta is. Minden órára részletes óravázlatot követelt tõle, és ezeket átnézte, megjegyzésekkel látta el. N. ezt eleinte nyomasztónak érezte, de az észrevételekbõl rengeteget tanult.

Az iskolába kizárólag szerb anyanyelvû gyerekek jártak, minden tantárgyat saját anyanyelvükön tanultak. N. jól tudott szerbül, de még így sem volt egyszerû egy számára idegen nyelven tanítani. Ráadásul nemcsak a nyelvhelyesség miatt kellett ügyelnie minden szavára, hiszen nap mint nap kényes nemzetiségi kérdésekkel került szembe. Hatodik és hetedik osztályos, tizenkét-tizenhárom éves gyerekek ültek elõtte, akik még a szerb királyságban születtek és alig két éve lettek magyarországi lakosok. Úgy nõttek fel, hogy magyarok is éltek körülöttük, de tudták, hová tartoznak. Most viszont énekórán szinte csak magyar dalokat énekeltek, rajzórán a magyar címert és országzászlót rajzolták, történelemórán pedig kizárólag a magyar múltról tanultak - mindezt saját anyanyelvükön. Emellett napi egy órában foglalkoztak szerb fogalmazással, írással és nyelvtannal. Itt a tanterv hazafias nevelésre vonatkozó elõírásait követni csak nagyon átgondoltan lehetett. Mindezeken túl ott voltak még a nyelvi nehézségek, no meg a mindenütt meglévõ pedagógiai buktatók-zökkenõk. A gyerekeket ezen a vidéken hamar munkára fogták, legtöbbjük tavasztól a tél beálltáig felnõtt módra dolgozott a családi gazdaságban, ennek megfelelõen fáradtan és kialvatlanul ültek a padokban, ami még inkább nehezítette a tanítók dolgát. N-t szerették, fel tudta kelteni és ébren tudta tartani figyelmüket az órákon, és inkább engedékeny, semmint szigorú volt velük. Ennek ellenére tisztelték, így aztán a fegyelmezés nem jelentett különösebb gondot.


A bácsföldvári tantestület



A tantesületben a férfiak között N. volt a legfiatalabb. Összetartó, jó szándékú társaság volt, a szakmai féltékenységet nem ismerték, mindenben segítették egymást. Életformájuk nagyjából azonos volt, egyiküknek sem volt mit irigyelnie a másiktól. Mindannyian átéltek már egy-két cifra dolgot az utóbbi években, és mindnyájuknak megvolt a maga baja. Hasonló napi gondokkal küszködve éltek a magyar és szerb tanítók, tanítónõk és óvónõk: Molnár Viki, Gömöri Olga, Bulovics Bandi, Hegedûs Vince bácsi, akinek a fiával N. életreszóló barátságot kötött, meg az Oroszországból Sztálin elõl menekült tanár, aki mintha egy Csehov-novellából lépett volna elõ.

N. eleinte magánháznál talált szállást, ám eléggé szerencsétlenül: a bõbeszédû háziasszony örökösen a nyomában volt, nem hagyta készülni, olvasni. N. nem akarta megbántani, egy darabig tûrte az asszony tapintatlanságát, de hamarosan látta, hogy nem lesz jó ez így, inkább áthurcolkodott az üres kántorlakásba. Amikor aztán édesanyját és húgát is sikerült rávennie, hogy ideiglenesen költözzenek hozzá, már igazán jó dolga lett és minden erejét a munkára fordíthatta. Erre szüksége is volt, mert a tanítás és kántorkodás mellett folyamatosan tanult. A nyári szünetben Szegedre utazott a katolikus tanítóképzõ tanfolyamára, a következõ tanévben pedig az újvidéki tanítóképzõben tette le az elsõ és második évfolyam vizsgáit. Úgy érezte, sínen van, még két osztályt kell elvégeznie egy-egy félév alatt, ahogy eddig, és jövõ ilyenkor már kezében lesz a tanítói oklevél. Jó volt az elképzelés, illetve az lett volna, ha ... Ha nem 1944-et mutatott volna a naptár.




"1944 október 7-én Dél-Bácska mozgósításakor bevonultam a 140. bev. Központhoz Sásdra mint tartalékos honvéd. 1945 áprilisában a Nagyszombat melletti Szárazpatakról közös elbocsátó irattal kerültem Magyarország területére."



Alig kezdõdött el az új tanév, megérkezett a behívó. A novemberi fizetését már a sásdi községházán kapta meg és attól kezdve minden hónapban más településen jelentkezett a gondosan õrizgetett illetménylappal: decemberben Taksonyban, januárban Badacsonytomajban, februárban Nemeskajáron, márciusban Komáromban. Miközben haladtak észak felé a Duna mentén, majd a Balaton-felvidéken át Salföldön, Tapolcán, föl egészen Nagyszombatig, azalatt ismét átrohant felettük és az otthonmaradottak feje fölött a történelem. Mire Szárazpatakon a század a szó szoros értelmében elzavarta a német parancsnokot, N. egészen hontalan lett. Amikor elindultak, még magyar honvéd volt, most pedig már nem volt magyar állampolgár sem. Néhány társával együtt eljutottak Budapestig, ott szétszóródtak.

Már korábban kapott valakitõl ajánlólevelet egy közismert személyhez, akit csodák csodájára meg is talált egy szétlõtt budai utcácskában és aki valóban segítségére volt, szállást szerzett neki. Jelentkezett a kultuszminisztériumban, ahol kiállítottak számára egy magyar és orosz nyelvû iratot, amolyan menlevél-félét arról, hogy elhagyhatja a várost és hazatérhet Bácsföldvárra: "... a katonai és polgári hatóságok nevezettet útjában ne tartóztassák fel ..." Május másodikán adták kezébe a papírt, csak azt nem mondhatta meg senki, mi lesz vele, ha tényleg hazamegy? Az elmúlt fél év alatt sok hírt hallottak Bácskából és tudtak mindenrõl, ami bevonulásuk óta, 1944 õszén otthon történt. N. régi ismerõsei, köztük a falujuk pébánosának tragikus sorsáról értesült már, azt is tudta, hogy akkoriban "tûnt el" örökre barátja, Albin, akitõl valamikor orgonálni tanult, és még sok egyéb elborzasztó történetet is hallott, úgyhogy ebben a pillanatban egyáltalán nem tudta biztosan, kell-e neki ez a menlevél. Pár napja múlt harminc éves, épségben átvészelt két katonai szolgálatot, félúton volt a tanítói oklevél megszerzése felé és élni akart.





"Leszerelésem után elõbb a foktõi, majd a dunavarsányi községi népiskolához kaptam beosztást. 1947 június 7-én a kiskunfélegyházi áll. tanítóképzõben megszereztem a tanítói oklevelet. 1947 júliusában nõsültem."


Elindult Kalocsára, ahol nõvére tanított a zárda iskolájában. Rozál szállást szerzett neki és ellátta mindennel, amire pillanatnyilag szüksége volt. Elõbb a foktõi, majd a dunavarsányi iskolában kapott állást mint menekült tanító. Közben megbetegedett, tüdõgyulladást kapott, ezért visszatért Kalocsára és ott vészelte át háromhónapos betegszabadságát. Kitavaszodott, mire meggyógyult és elkezdhette Dunavarsányban a munkát. Ekkor még mindig jugoszláv állampolgár volt és a szabályok szerint idõrõl-idõre igazolnia kellett a hatóságoknál , hogy van bejelentett lakása és munkahelye. Gyakori vendég volt Budapesten a külföldieket ellenõrzõ hivatalnál, a minisztériumban, no meg az illetékes rendõrõrsön, ahol minden hónap elsején jelentkeznie kellett, mert csak így kaphatott tartózkodási engedélyt.

Különös hangulatú idõk jártak: a háború alig egy éve ért véget, mindenki fellélegzett, de új nehézségekkel is szembesült. N. számára teljesen új korszak kezdõdött, mert bár addig is eleget sodorta már az élet, de ennyire még soha nem szakadt ki régi környezetébõl, ráadásul nem is remélhette, hogy belátható idõn belül hazatérhet. Nõvére kivételével minden rokona odaát maradt, de nem volt más választása, itt kellett berendeznie az életét.

A dunavarsányi iskolában szívesen fogadták, idõsebb kollégái segítették, nem hagyták magára az idegen környezetben. Minden vasárnap más-más házhoz volt ebédre hivatalos, sokszor megfordult többek közt Csorba Dezsõ tanító úréknál. Dezsõ bácsi nemcsak kollégája, de atyai barátja is lett, felesége, Esztike néni pedig anyja helyett istápolta. Lányukhoz, a helybéli postáskisasszonyhoz több barátnõ is járt, köztük Ilonka, aki odavalósi volt, de már egy év óta csak látogatóba járt haza Pestrõl. Megismerkedésük után mind gyakrabban találkoztak, hamarosan minden szabad idejüket együtt töltötték és pár hónap múlva már komolyan tervezgették közös jövõjüket.

A következõ tanévben N. letette a harmadik és negyedik osztály vizsgáit a kiskunfélegyházi tanítóképzõben és 1947 június 7-dikén kezében tarthatta a tanítói oklevelét. Az álom teljesült.






N. és Ilonka esküvője 1947 július 19-dikén volt a rákoshegyi templomban. Mindketten ismerősöktől kölcsönkapott ruhában álltak a fehér kardvirágokkal pompázó oltár előtt, a násznépet a menyasszony szülei és néhány kolléga alkotta, az esküvői fényképeket egyik barátjuk készítette. A képek közül mindössze egy sikerült.



***

<>

Édesapám ezután 1975-ig tanított a fõváros tizenhetedik kerületében Rákoskeresztúron, majd Rákoscsabán. Orosztanári és gyakorlati foglalkozás tanítására jogosító  oklevelet is szerzett, késõbb igazgatóhelyettessé nevezték ki. A nyugdíjba vonulása elõtti két tanévben megadatott nekem, hogy más-más iskolában ugyan, de egyazon évfolyamokat tanítottuk: õ, a sokat tapasztalt pedagógus és én, a kezdõ tanár. Egy-két látszólag véletlenül odavetett mondattal úgy adta át a tapasztalatait a tananyag felosztásáról, az órai munkáról, meg a módszerbeli finomságokról, hogy csak utólag jöttem rá: megbeszéltük a következõ vázlatot! A kerületi pedagógus berkekben fogalom volt a neve, régi kollégái és tanítványai évtizedek múlva is örömmel köszöntek rá az utcán. Emlékét ma is sokan õrzik.